Fejezet: 1.

Sziasztok! 
Nem fogok ide írogatni a fejezetek elé, hanem a fejléc alatt a közérdekűben megtaláljátok. Csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem nem csinálok rendszerességet mindennapi részhozásból. Minden harmadik nap fog rész érkezni, de ha nem, az azért lesz, mert nem készült el. Szóval jó olvasást, és kommentelni ér! 
Xx

-         Bárhogy hívhatsz, csak ne így! Kérlek! – sziszegtem a fogaim közt. Már az is meglepett, hogy egyáltalán hozzám szólt és én válaszoltam neki.

-          Rendben, Amilie. Szóval, mi történt veled ebben a 2 évben? – próbált kedvesnek lenni, de én nem éreztem annak. Inkább csak olyan ’szóljunk egymáshoz, ha már unokatesók vagyunk’ beszélgetés. 

-          Elég sok minden. És veled? – bár ez a kérdés teljesen fölösleges, hiszen mindenből ők folynak, az illem miatt mégis kellett oda.

Erre felkapták mind az öten a fejüket. Értetlen pofával néztek rám. Mit mondtam? Ja! Hogy ebből azt vették le, hogy nem nézek tévét, nem internetezek, és nem olvasok újságot. Köszönöm. Ez kedves volt.

-          Nem tudod, hogy kik vagyunk? – kérdezte a… hogy is hívják? Említettem, hogy a névmemóriám pocsék? Na, mindegy. A majdnem fekete hajú, aki mindig megigazítja a haját.

-          De tudom, azért olvasok. Csak a neveteket nem tudom.

Itt Styles rám néz nagy szemekkel.

-          Ne aggódj, a tiédet valami véletlen folytán tudom. – Itt már nincs menekvés. Mosolyognom kellett.

-          Akkor, én Zayn vagyok. – mutatkozott be a fekete hajú.

-          Én Niall. Van nálad szendvics? Vagy valami más étel? – Miért lenne? De mindegy is. Akkor a szöszi az éhes és Niall. Bememorizáltam. Remélhetőleg.

-          Louis. And HE’S MINE! – ordította el magát a Louis nevezetű barom a kocsiban Harold-ot ölelve. Rendben.

-          Liam vagyok. – nyújtotta a kezét. Köszönöm Istenem! Végre egy intelligens ember! Vele kezet is fogtam.

-          Amilie.  

Nagy fékezés. A kocsi - inkább kisbusz - anya vezetésével leparkolt a kalandpark előtt. Öt ekkora barommal biztos, hogy nem fogok húsz méter magasan egy kötél tetején végigmászni! Ez felejtős!

Sőt, az is kétséges, hogy bemegyek ezekkel egy kalandparkba, és a tériszonyommal. Legközelebb gondolkodj Amilie, mielőtt elrángatnak a szüleid 5 idiótával és a tériszonyoddal egy kalandparkba. Ügyes vagy!

Végül is azon gondolkoztam, hogy ez milyen szinten családi találkozó? Ugyanis se Gemma, se Anne nincs itt…

Megvettük a belépőjegyeket. Amihez elsőként mentünk egy tizenöt méter magasan elhelyezkedő rámpáról induló kötélpálya volt. Ezen most komolyan muszáj végigmennem? Ha nem teszem meg, kiröhögnek. Meg tudod csinálni, Amilie. Képes vagy rá! Magammal beszélgetek? Egyre kritikusabb az állapotom…

Megkaptam a kellő biztosítást, felmásztam az emelkedőre, és hajrá. Becsuktam a szemem, és nem néztem le. Egész kibírható, de nem élném át minden nap, esetleg hetente.

Utánam Harry csúszott. Ő csak azt kiabálta, hogy ’I LOVE CATS!’. Nem tudom, hogy ő is tériszonyos-e. Lehet, hogy ez a Styles családon keresztül öröklődik…

Még a répás emberke húzott elő a zsebéből egy plüss répát és azt szorongatta. A többiek viszonylag normálisak voltak… Mondom viszonylag!

Nem értem! A kalandparkba miért nem lehet több olyan ’játékot’ szerelni, ami a földön van, és nem kell hozzá repülni.

Azért valahogy sikerült leverekednem a tériszonyomat. Nem, nem fogalmaztam jól. Nem múlt el, csak hozzá kellett szoknom. Anyának fel sem tűnt. De kedves. Észre sem vesz. Ő csak alattunk fotóz. Akkor nekem miért kell itt szenvednem? Ez nem fair.

Eljátszottuk az egész napot… A fiúk elmondása szerint „baromi jó volt”. Én annyira nem élveztem. Kezdem őket megszokni. Végül is, muszáj, mert még egy hónapig boldogítani fognak. Hurrá.

Hazafelé vettük az irányt, ami meglehetősen rövid volt. Talán azért, mert én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, itt-ott?

A fiúknak a vendégszobában ágyaztunk meg. Kettő alszik az ágyon, három a földön.

-          Jó éjt, mindenkinek! – én ezzel mára be is fejeztem. Elfáradtam, és aludni szeretnék. Ha esetleg valamelyik csökkentértékű nem hagyna, megnyúzom őket!