Fejezet: 2.

Ha esetleg valamelyik csökkentértékű nem hagyna, megnyúzom őket!

š›

Ilyen álmatlan éjszakában még soha nem volt részem. Én az a jó alvó típus vagyok. Nem tudom mi történt velem.

Éjjel kettő óra körül lebaktattam a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Milyen üres így éjszaka a ház. Persze, mivelhogy mindenki alszik. Zseniális logikád van Amilie.

A vendégszoba az én szobám mellett van, így halkan mentem, ne ébresszem fel az idiótákat. Még csak az hiányzik, hogy elkezdjenek itt majomkodni… Még mit nem!

Sétálok fel a lépcsőn lenge kis pizsamámban és valami keménynek ütközök. Felemelem szép lassan a fejem, és imádkozom, hogy bárki, csak ne Harold álljon előttem. Mit ad Isten? Nem Harry volt. Hanem Zayn. Ezt a szerencsét. Még egyetlen egy szót nem váltottam vele! Úgy tűnik itt az idő.

-          Szia! Hát te? Nem tudsz aludni? – kérdezte, és most nem volt kedvem bunkónak lenni, mert akkor valószínűleg úgy ítélne meg, mivel első beszélgetés. Viszonylag kedvesen válaszoltam. Milyen legyen az ember hajnali fél háromkor? Vagy még éjszaka?

-          Nem nagyon. Csak lejöttem inni egy pohár vizet. És te?

-          Én is. – én ennyivel lezártnak tekintettem a témát és mentem volna vissza randizni az ágyammal, de Zayn úgy gondolta, hogy ennek a beszélgetésnek még korán sincs vége…

-          Melyik szekrényben van a pohár? – ezt most komolyan tőlem kell megkérdezni? Miért nem nyitogatja végig az összeset? Akkor megtalálja.

-          Haj, gyere utánam! – utasítottam. Visszagaloppoztam a konyhaszekrényhez, amiben lapultak a poharak, és kivettem neki egyet.

-          Mit kérsz inni?

-          Víz. Köszi. – ennyit akartam hallani. Ha már kimondta, hogy ’köszi’, már megérte.

-          Mi történt köztetek Harry-vel, hogy ennyire közömbösek vagytok egymással? – Ezt a beszélgetést akartam elkerülni. Nem pont vele szándékoztam megbeszélni, hogy mi is történt két éve.

Vajon megbízhatok benne? Úgy érzem igen, és valakinek el kell mondanom Clarissa-n kívül. Muszáj… Leültem vele szemben az asztalhoz, és nekiálltam.

-          Gondolom, azt már tudod, hogy a kapcsolatunk nem éppen felhőtlen.  Mielőtt Harry jelentkezett az X-Factor-ba egy kicsit összekaptunk. Nem volt nagy veszekedés, és gyakorlatilag, ha visszagondolok rá, nagyon értelmetlen dolgon ment a vita. Aztán mindegyikőnknek többet ért a becsülete, mint egy bocsánatkérés. Így ez elmaradt. Gondoltam, addig nem keresem, amíg ő nem keres. De nem tette. Anyu pedig most kitalálta, hogy gyertek ide, és töltsetek el velünk egy hónapot. Abban reménykedik, hogy talán ki tud minket békíteni. –meséltem suttogva, nehogy valaki felébredjen. – De még nincs nyár, csak közeledik, így nekem iskolába kell mennem, amíg ti itthon lebzseltek. Az suliban, tudod, nincs olyan, hogy kapunk egy vagy két hónap szabadságot… - mondtam, bár nem tudom, hogy ez most hogy jött ide.

Zayn nyugisan hallgatta végig a kis történetet, amit szerintem már Harold-tól hallott. De nem szólt bele, hanem néha-néha elejtett egy-egy ’Hm’-öt vagy ’Aha’-t.

-          Hát, köszi a poharat, és a vizet. És azt, hogy megosztottad velem.

-          Igazán nincs mit. Én is köszönöm, hogy elmondhattam. – mosolyogtam rá.

Jövök ágyacska! Ne aggódj! Itt vagyok! – gondoltam magamban, miközben bedőltem kényelmes fekvőhelyemre.

š›

Reggel, hat órakor keltem. Jé, az nem rég volt! Gondoltam akkor hasznosítom magam, és készítek egy kis reggelit. Te jó ég! Mióta lettem ilyen kedves velük?

Felkaptam magamra egy kényelmes ruha szettet, ami egy csíkos felsőből és egy farmer rövidnadrágból állt. Hozzá egy barna szandált húztam fel. Hajamat csak egy gyenge copfba fogtam fel. Mindig is göndör hajat szerettem volna. De e helyett szög egyenes.

Gyorsan dobtam össze egy rántottát. Mindegyikőjüknek dupla adagot csináltam, nehogy itt éhezzenek nekem. Bár szerintem Niall tegnap este vacsorakor már kiismerte a konyhát… 

Fejezet: 1.

Sziasztok! 
Nem fogok ide írogatni a fejezetek elé, hanem a fejléc alatt a közérdekűben megtaláljátok. Csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem nem csinálok rendszerességet mindennapi részhozásból. Minden harmadik nap fog rész érkezni, de ha nem, az azért lesz, mert nem készült el. Szóval jó olvasást, és kommentelni ér! 
Xx

-         Bárhogy hívhatsz, csak ne így! Kérlek! – sziszegtem a fogaim közt. Már az is meglepett, hogy egyáltalán hozzám szólt és én válaszoltam neki.

-          Rendben, Amilie. Szóval, mi történt veled ebben a 2 évben? – próbált kedvesnek lenni, de én nem éreztem annak. Inkább csak olyan ’szóljunk egymáshoz, ha már unokatesók vagyunk’ beszélgetés. 

-          Elég sok minden. És veled? – bár ez a kérdés teljesen fölösleges, hiszen mindenből ők folynak, az illem miatt mégis kellett oda.

Erre felkapták mind az öten a fejüket. Értetlen pofával néztek rám. Mit mondtam? Ja! Hogy ebből azt vették le, hogy nem nézek tévét, nem internetezek, és nem olvasok újságot. Köszönöm. Ez kedves volt.

-          Nem tudod, hogy kik vagyunk? – kérdezte a… hogy is hívják? Említettem, hogy a névmemóriám pocsék? Na, mindegy. A majdnem fekete hajú, aki mindig megigazítja a haját.

-          De tudom, azért olvasok. Csak a neveteket nem tudom.

Itt Styles rám néz nagy szemekkel.

-          Ne aggódj, a tiédet valami véletlen folytán tudom. – Itt már nincs menekvés. Mosolyognom kellett.

-          Akkor, én Zayn vagyok. – mutatkozott be a fekete hajú.

-          Én Niall. Van nálad szendvics? Vagy valami más étel? – Miért lenne? De mindegy is. Akkor a szöszi az éhes és Niall. Bememorizáltam. Remélhetőleg.

-          Louis. And HE’S MINE! – ordította el magát a Louis nevezetű barom a kocsiban Harold-ot ölelve. Rendben.

-          Liam vagyok. – nyújtotta a kezét. Köszönöm Istenem! Végre egy intelligens ember! Vele kezet is fogtam.

-          Amilie.  

Nagy fékezés. A kocsi - inkább kisbusz - anya vezetésével leparkolt a kalandpark előtt. Öt ekkora barommal biztos, hogy nem fogok húsz méter magasan egy kötél tetején végigmászni! Ez felejtős!

Sőt, az is kétséges, hogy bemegyek ezekkel egy kalandparkba, és a tériszonyommal. Legközelebb gondolkodj Amilie, mielőtt elrángatnak a szüleid 5 idiótával és a tériszonyoddal egy kalandparkba. Ügyes vagy!

Végül is azon gondolkoztam, hogy ez milyen szinten családi találkozó? Ugyanis se Gemma, se Anne nincs itt…

Megvettük a belépőjegyeket. Amihez elsőként mentünk egy tizenöt méter magasan elhelyezkedő rámpáról induló kötélpálya volt. Ezen most komolyan muszáj végigmennem? Ha nem teszem meg, kiröhögnek. Meg tudod csinálni, Amilie. Képes vagy rá! Magammal beszélgetek? Egyre kritikusabb az állapotom…

Megkaptam a kellő biztosítást, felmásztam az emelkedőre, és hajrá. Becsuktam a szemem, és nem néztem le. Egész kibírható, de nem élném át minden nap, esetleg hetente.

Utánam Harry csúszott. Ő csak azt kiabálta, hogy ’I LOVE CATS!’. Nem tudom, hogy ő is tériszonyos-e. Lehet, hogy ez a Styles családon keresztül öröklődik…

Még a répás emberke húzott elő a zsebéből egy plüss répát és azt szorongatta. A többiek viszonylag normálisak voltak… Mondom viszonylag!

Nem értem! A kalandparkba miért nem lehet több olyan ’játékot’ szerelni, ami a földön van, és nem kell hozzá repülni.

Azért valahogy sikerült leverekednem a tériszonyomat. Nem, nem fogalmaztam jól. Nem múlt el, csak hozzá kellett szoknom. Anyának fel sem tűnt. De kedves. Észre sem vesz. Ő csak alattunk fotóz. Akkor nekem miért kell itt szenvednem? Ez nem fair.

Eljátszottuk az egész napot… A fiúk elmondása szerint „baromi jó volt”. Én annyira nem élveztem. Kezdem őket megszokni. Végül is, muszáj, mert még egy hónapig boldogítani fognak. Hurrá.

Hazafelé vettük az irányt, ami meglehetősen rövid volt. Talán azért, mert én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, itt-ott?

A fiúknak a vendégszobában ágyaztunk meg. Kettő alszik az ágyon, három a földön.

-          Jó éjt, mindenkinek! – én ezzel mára be is fejeztem. Elfáradtam, és aludni szeretnék. Ha esetleg valamelyik csökkentértékű nem hagyna, megnyúzom őket!

Bevezető

Miért vártam volna ezt a napot? Miért nincs kedvem ehhez az egészhez? Miért kell pont most ezt szervezni? Miért nem ér rá később? Miért nem lehet megérteni, hogy most nincs kedvem jópofizni a családtagokkal?

Anyáéknak pont most jutott eszébe családi találkozót szervezni. Mikor semmi kedvem sincs hozzá. Persze, ez úgy hangzik, mintha hisztis lennék… De nem vagyok az! Csak szimplán nincs kedvem eltölteni egy egész napot unokatestvéremmel, és barátaival.

Két éve még jó kapcsolatban álltunk, de ez mára megromlott. Ha ritka alkalmak során találkozunk, elmegyünk egymás mellett és egy ’szia’-t dörmögünk egymásnak.

Mint kiderítettem, nekünk nem felel meg az itthoni kis találka. Nem. Nem is mi lennénk azok. Mindjárt hurcoljuk el a családot egy kalandparkba.

-          Amilie, kincsem! Minden megvan? – hallatszott anyám kiabálása lentről.

-          Hát persze. Csak a kedv nincs. Van kölcsönbe? – mondtam egy kicsit pofátlanul. Bár azt hiszem, legalább is véleményem szerint, ez még nálam belefért.

-          Fejezd be! Tudod, hogy nincs sok esemény, ami miatt összejöhetne a család! Gondolom neked is hiányoznak már! Az unokabátyád barátait neked sem árt megismerni! Legalább szerzel új ismerősöket! – osztott ki anya. Ismerősök… Nekem ott van Clarissa.

š›

Túl vagyunk a szokásos bájcsevejeken, amiket ilyenkor szokás megrendezni. Kocsiban gubbasztunk a kalandpark felé. Mindenki, saját magam kivételével, elfeledkeztek magukról és felszabadultan röhögcsélnek mellettem. Titokban én is elmosolyodom egy-két dolgon, amit unokabátyám bandájának legidősebb tagja művel itt a kocsiban. Ez már kriminális!

-          És mi a helyzet veled, Lie? – kérdezte unokabátyám, Harold. Lie?! Így csak a plázapicsák hívnak a suliban. De jó.

-          Bárhogy hívhatsz, csak ne így! Kérlek! – sziszegtem a fogaim közt. Már az is meglepett, hogy egyáltalán hozzám szólt és én válaszoltam neki.